Medvemoziban

Tavaly nyári emlék. Háromszéki lévén természetesen láttam már medvét. Szabadon. Tisztes távolságból.

Amire most készülünk viszont kicsit más: a kárpáti barna medve viselkedésének megfigyelése természetes élőhelyén. Remélhetőleg kicsit közelebbről: mi biztonságban, bezárkózva, a medve szabadon. Gidófalván találkozunk kísérőnkkel, aki terepjáróval visz fel a Bodoki-havasokra. Negyedóra alatt meg is érkezünk a „megállóba”, ott ki kell szállnunk az autóból. Néhány száz méternyire lévő tisztáson ott a medveles, amit csakis gyalog illik megközelíteni.

Időközben elfeketedik az ég, az eső is megered, a szél is fúj, azt hiszem, ez is hozzájárul az izgatottságom fokozódásához. Mi van, ha a medve előttünk ér oda? Vagy még rosszabb: mi van, ha a hátunk mögött cammog?! Kísérőnk, Berde Lajos, aki kizárólag teleobjektívvel vadászik az állatokra, megnyugtat, hogy ugyan van nála felszerelés amit indokolt esetben tud használni, nem lesz rá szükség. Bevackolunk a lesbe, és várunk. Halkan beszélgetünk, mert a medvének jó a hallása és amúgy félénk állat, közben Lajos eloszlatja a tévhitet, miszerint a medvék télen hibernálnak.

És ekkor az erdőből kisétál egy medve. Fiatal hím, valószínű még nincs négyéves, Naponta jár ide enni, aznap kukorica áll a menüben. Tizenöt méternyire van a „medvemozitól”, néha felnéz, Lajos szerint érzi, hogy nincs egyedül. Megeszi a kiszórt kukoricakupacokat, aztán ugyanolyan lassan, ahogy megjelent, tovatűnik az erdőben.